A daru az 1910-es években még költött Magyarországon (utolsó fészkelését a Fonyód melletti Nagy-berekben jegyzeték fel), majd a fészkelő-állomány eltűnését követően néhány ezer példányos őszi és tavaszi vonulóként jelent meg nálunk évről-évre. Az 1980-a évektől ugrásszerűen nőtt a Tiszántúlon megpihenő darvak száma, ami az utóbbi évben akár a 100.000 példányt is meghaladhatja. Napjainkban növekszik az áttelelő és átnyaraló egyedek száma is, így jó esély van ara, hogy a közeljövőben ismét hazánkban költő fajként tartsuk számon. Ezeknek a gólyánál is nagyobb madaraknak olyan sekély vizű, háborítatlan éjszakázóhelyekre van szükségük, melyekről nappal kijárhatna táplálkozni a gyepekre és tarlókra.
Az őszi daruvonulás azért különleges jelenség, mert ezek a gólyánál is nagyobb madarak nem egyszerűen átrepülnek az országon, hanem legalább egy-másfél hónapig itt is maradnak (tavasszal viszont a költési izgalomban lévő madarak nem vagy csak rövid időre állnak meg nálunk). Eközben a százezernyi madár naponta kétszer rendkívül látványos keretek között szárnyra kel, hajnalban a táplálkozó-területekre tartva elhagyják a tavi éjszakázóhelyeket, este pedig visszatérnek ide. Ilyenkor úton-útfélen találkozni lehet velük a Hortobágy és a Dél-Alföld nagy tavainak környékén, a madár légiók – különösen a kiépített, és a madarak által megszokott leseknél – az emberek feje felett húznak át.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) arra biztatja a kirándulni vágyókat, hogy október második felében hétvégi program keretében látogassanak el egy izgalmas darumegfigyelésre a Tiszántúlra. Jó lenne, ha élete során minden magyar ember legalább egyszer tanúja lehetne ennek a világraszóló látványosságnak, amiért nem kell a Föld valamely távoli szegletébe utaznunk!
(forrás és fotó: Orbán Zoltán, www.mme.hu,www.greenfo.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése